Az EU Bizottsága “médiaszabadságról szóló törvényt” alkotott. Sajnos ennek kevés köze van a sajtószabadsághoz. Épp ellenkezőleg.
Michael Hanfeld
Az Európai Bizottság erőfeszítései a sajtószabadság előmozdítására az EU-ban egészen elképesztőek. Egyik médiatörvényt a másik után mutatja be a véleménynyilvánítás és a sajtószabadság védelmére, és minél több ilyen törvény van, annál kevesebb szabadság marad.
Ez igaz volt a digitális szolgáltatásokról szóló törvényre (DSA), amely olyan kötelezettségeket ró a digitális platformokra, amelyek az EU-ban már régóta mindenki másra vonatkoznak, de akkora hátsó ajtókat nyit meg számukra, mint a pajtakapuk. Ez még inkább igaz a grandiózus “médiaszabadságról szóló törvényre”, amelyet rendeletként terveztek meg, hogy az EU teljes ellenőrzést gyakoroljon. Az uniós tagállamoknak közvetlenül a Bizottság fennhatósága alatt kell engedelmeskedniük. A parancsok Brüsszelből érkeznek, a tagállamok feladják szuverenitásukat, és egy európai médiahatóság dönt a sajtószabadság javáról és balszerencséjéről. Ez egészében véve elsőbbséget élvez az Alaptörvénnyel szemben, és természetesen a finomabb pontokban is. Az uniós projekt, mint mindig, most is a hátsó szobából érkezik, mint egy fosztogató csapat. Az uniós biztosok kollégiuma állítólag holnap fog dönteni róla, anélkül, hogy a törvénytervezetet széles körben nyilvánosságra hozták volna. Ez már “kiszivárgott”.
Első pillantásra a rendelet nagy vonalakban jónak tűnik: A médiát meg kell védeni az állami hozzáféréssel szemben, a “felhasználók” több jogot kapnak. A Bizottság, mindenekelőtt Thierry Breton belső piaci biztos, valószínűleg a magyar, lengyel vagy francia helyzetre gondol. Magyarországon és Lengyelországban a kormányok masszívan beavatkoznak a médiába, Franciaországban a nagyiparosok felvásárolták a sajtót, és hatalmi eszközként használják. Ennek megfékezése nemes törekvés. De még az EU Bizottság általános indoklása is tele van lyukakkal. A rendelet – állítása szerint – a médiavállalatok belső piaci szabad mozgásának biztosításához szükséges. A sajtószabadság tehát a piacszabályozás esete. Ehhez illeszkedik, hogy a “médiaszabadságról szóló törvény” nem ismeri el a kiadó személyét. Itt mindig a “tulajdonosokról” van szó. A jogaik masszívan korlátozottak, a tartalom alakítását át kell adniuk a szerkesztőségeknek. Az újságírók szemszögéből ez örvendetes, de a fő szakmájukban dolgozó kiadók számára – akik végül is léteznek Németországban – ez azt jelenti, hogy már nincs mit mondaniuk. Ez érthető módon felháborítja a magazin- és lapkiadók szövetségét, az MVFP-t és a BDZV-t. A törvény a sajtószabadságot rombolja – írják a szövetségek -, mert “a kiadók végső soron egyedül viselik az egész kiadványért az eszmei, gazdasági és jogi felelősséget”. A szövetségek azonban az uniós projektet mindenekelőtt azért tekintik “médiaszabadság-szabályozásnak”, mert a szabad sajtót egy európai médiahatóság felügyelete alá helyezi. “Nem látszik”, hogy “indokolt lenne a médiajog további uniós szintű harmonizációja egy médiahatóság vagy közvetve a Bizottság általi erősebb ellenőrzés érdekében”. A médiaszolgáltatásokra tervezett “testület” inkább “a média politikai kisajátításától való félelmet táplálja”.
Ez a kérdés lényege. A Bizottság azt állítja, hogy meg akarja védeni a médiát az államtól, és az uniós szuperállam felügyelete alá helyezi. Ez utóbbi – ezt már tudjuk a többi médiatörvényből – jogot ad a digitális platformoknak arra, hogy akár a legális sajtót is elnyomják, hangsúlyozza a közszolgálati műsorszolgáltatás fontosságát és “megfelelő” finanszírozását, de nem értette meg, mi a szabad sajtó és annak fontosságát a demokrácia szempontjából.
12 szept. -Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ)